Ahmed nyugtalan léptekkel tartott a bazárból vissza városbeli házába. Három hét telt el azóta, hogy útjára indította harminc emberét Mahirral és annak testőreivel együtt Farah hercegnő keresésére.

Az első két hétben még rendszeresen kapott hírt felőlük. Pontosan tudta, merre mentek, hol akadtak a hercegnő nyomára. Egészen egy héttel ezelőttig. Amikor is futára nem jelent meg Rahádban a megfelelő időben jelentéstételre. A vezír újabb küldöncöt küldött utána nyugatra. Akit maholnap várt vissza, méghozzá igencsak türelmetlenül.

A bazár forgataga zsongítóan hömpölyögte körbe. Amikor elindult otthonról, azt remélte, hogy egy séta majd megnyugtatja. Most mégis türelmetlen léptekkel kerülgette a lassan araszoló, sűrű tömeget. Mielőbb haza akart érni. Egyre csak az járt a fejében, hogy hátha a futár már a háznál várja.

Amikor elhaladt egy mellékutca mellett, röpke habozás után letért a bazár főutcájáról. Úgy remélte, hogy a mellékutcákon át talán gyorsabban hazajuthat.

Ismerte Rahádot, mint a tenyerét. Tudta, mely keskeny, girbegurba utcákon át vághatja le az utat. És most azt is tette. Errefelé már nem akadályozta a forgalom: legfeljebb egy-két ember lézengett a koszos, szűk kis utcákban.

Néhol utcagyerekek játszottak a porban. Amikor elhaladt mellettük, azok felnéztek rá. Ahmed vetett nekik némi aprót, amit azok egymással versengve, kiabálva kapkodták fel a földről.

A következő sarkon befordulva egy koldus sántikált vele szemben a botjára támaszkodva. – Kopp-kopp-kopp… – Miközben Ahmed szórakozottan hallgatta a bot suta ritmusú kopogását, gondolatban ismét azt találgatta, hogy vajon visszaért-e már a futára Rahádba. – Kopp-kopp-kopp… – És hogy vajon mi történt nyugaton? – Kopp-kip-kopp…

Ahmed izmai megfeszültek. Egy lélegzetvételnyi időbe beletelt, míg felismerte a bajt. Továbblépve szembepördült az időközben mögéje került koldussal, ujjai annak magasra emelt kezére és az abban tartott tőrre szorultak.

Fel tudta fogni a halálos döfést. De csak egy pillanaton múlott. Sutba dobhatta volna harcban szerzett évtizedes tapasztalatát, ha az ösztönei nem figyelmeztetik időben. Vagy akár ha csak egy lélegzetvétellel is később cselekszik.

És már hallotta maga mögött a közelítő lépteket. Még egy… nem, két bűntárs…

Kifacsarta ellenfele kezéből a tőrt és mélyen beledöfte, aztán megfordult.

És azok már támadtak is. Ahmednek két szúrás után szerzett csak annyi időt, hogy elővegye a szablyáját.

Abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, eldőlt a küzdelem. Ahmed nem véletlenül volt az ország legtekintélyesebb vezíre: mestere volt a fegyverforgatás művészetének. Miután támadói elvesztették a meglepetés előnyét, már nem sok esélyük maradt vele szemben.

Alig néhány perc múltán Ahmed – szablyáját megszokott mozdulattal egyik áldozata burnuszában megtörölve – tűnődve vette szemügyre három támadóját.

Nem, ezek nem koldusok voltak. Rablók lettek volna? – vetődött fel benne a kérdés.

Aztán a következő pillanatban beléhasított a felismerés.

- A fészkes fenébe! – káromkodta el magát és pocakjára fittyet hányva, futva indult a palota felé.