A temetésre már délelőtt összegyűltek az előkelők, a városbeliek és a vendégek. A Hafiz-család tagjai részére fenntartott emíri sírkert a palota szomszédságában volt. A temetés az arab szokások szerint egyszerűen zajlott. Az emír és felesége lemosdatott testét fehér vászonba burkolták. Miután a sírkertben nyugovóra helyezték őket, a mufti fennhangon imádkozott értük, majd elhelyezték a testük fölé a fejköveket.

A temetést követően csupán egy fertályórányi ideje maradt a gyászolóknak a végrendelet nyilvánosságra hozataláig. Az esemény súlyát és a jelenlevők számát figyelembe véve Enim úgy rendelkezett, hogy a tágas trónteremben kerüljön sor a végrendelet nyilvánosságra hozatalára. A fehér- és vörösmárvány kövezeten, dúsan faragott oszlopok között gyülekeztek Hatília előkelői meghallgatni a váratlanul elhunyt emír testamentumát.

Ahhoz képest, hogy a tragédia csak nemrég következett be, meglehetősen sokan gyűltek össze. Ez részben annak volt betudható, hogy az előkelőségek előszeretettel időztek a palota lakosztályaiban a saját vidéki birtokaik helyett – részben a pazar berendezés, részben a rangjukbeli társaság és az ezzel együtt járó társasági élet végett. Így történhetett, hogy a tragédiát követően Hatília társadalmának krémje itt gyülekezett.

Bár Ahmed az utolsók között érkezett, látta Mahir bevonulását. Az idősebb herceg biccentett az ajtónállónak, aki erre fennhangon jelentette be, mire a herceg két testőrével a nyomában magabiztos mosollyal, ünnepélyesen léptekkel vonult be a terembe. Érkeztére az előkelőségek duruzsolása elhallgatott, mindenki tiszteletteljesen meghajolt előtte és utat engedtek neki. Mahir uralkodói fejmozdulattal köszöntötte őket, míg végül elfoglalta helyét közvetlenül a trón mellett.

Aladdin szintén két testőre társaságában érkezett, ő viszont kerülte a felhajtást. Amikor az ajtónálló be akarta jelenteni, ő megrázta a fejét és csendesen, feltűnés nélkül lépett be az ajtón. Nem vonult végig a termen, hanem szinte rögtön az ajtó mellett, az egyik hátsó sorban le is táborozott kísérőivel együtt.

Az ő érkeztére nem hagyott alább a duruzsolás, nem akadtak fenn a szemek és nem adóztak a fejek tiszteletadással. Mintha ott sem lett volna. Talán fel sem ismerték, vagy csupán ő maradt túlságosan a háttérben...? – merült fel a kérdés a vezírben.

Ahmed megfordult és segédtisztje kíséretében a trónhoz lépett.

Az ajtónálló ebben a pillanatban jelentette be Enimet. A testamentumot hozó titkárt négy gárdista kísérte. Ahogy a menet végighaladt a jelenlévők sorfala előtt, néma csend telepedett a trónteremre. Minden szem a titkárra és a kezében levő lepecsételt végrendeletre tapadt.

Kivéve két emberét. Az egyik Ahmed volt, aki a végrendelet lényegével tisztában volt, legfeljebb a részletek jelenthettek még némi újdonságot a számára. Az ő gondolatait jobban foglalkoztatta a fiatal herceg.

És éppen Aladdin volt a másik, aki nem Enimre figyelt. Tekintete a semmibe révedt. Ahmednek hirtelen olyan érzése támadt, hogy a fiú csak kényszerű kötelességtudatból jelent meg, és már alig várja, hogy újra elhagyhassa Rahádot.

A titkár megállt közvetlenül a trón előtt, majd fennhangon a jelenlévőkhöz fordult:

- Uraim! Miután elbúcsúztattuk kegyes urunkat, Omar al-Hafiz herceget, Hatília emírjét – a titkár itt hosszú hatásszünetként körbehordozta tekintetét az egybegyűlteken, majd folytatta: -, rám hárult a feladat, hogy ismertessem a nagyra becsült vendégekkel végakaratát.

A tömeg továbbra is konokul, egyetlen szó vagy mozdulat nélkül várta a folytatást, ami nem is váratott magára:

- Urunk végső akaratát nekem magamnak személyesen mondta tollba. A testamentumot átolvasás után sajátkezű aláírásával hitelesítette, majd lepecsételte. Nekem adta, hogy első titkárként gondoskodjam érintetlenségéről és – megfelelő időben – feltöréséről. Ez az idő halálával most elérkezett.

Enim szertartásosan mutatta fel a tömegnek a végrendeletet. Azon tisztán látható volt az érintetlen pecsét.

- Mint önök is látják, a pecsét érintetlen, így a benne foglalt rendelkezések kötelező érvényűek.

Ekkor két kezébe fogta az iratot és a síri csendben megtörte a pecsétet. A papírtekercs hallhatóan súrlódott, ahogy kitekerte. Aztán fennhangon, tagoltan olvasni kezdte:

- Én, Omar al-Hafiz, Allah kegyelméből Hatília emírje, írom e sorokat, hogy halálom esetén rendelkezzem az ország sorsáról…

A vezír szótlanul hallgatta a titkár szavait, miközben a jelenlevő urakat figyelte. A herceg végrendelete hosszú volt, uralkodói végrendelethez illően hosszú bevezetéssel és végtelennek tűnő körmondatokkal. Amikor elérte a lényegi részeket, a titkár újból felemelte a hangját:

- Akaratom tehát a következő: Először: Hatília uralkodói tisztségét az ezzel együtt járó minden birtokkal, értékkel, hatalommal, joggal és kötelezettséggel együtt törvényes fiamra, Aladdin al-Hafizra hagyom. Teszem mindezt hazám és népem érdekében, mert tudom, hogy…

De a titkár nem tudta folytatni. Szavai hatására az egész termen döbbent moraj hullámzott végig, ami elnyomta Enim hangját. A szemek az ifjú herceget keresték, akinek a jelenléte eddig szinte senkinek fel sem tűnt.

Időbe telt, míg megtalálták a hátsó sorban álló Aladdint. Ekkorra már a mellette állók tisztelettel elhúzódtak mellőle, helyet adva neki, ő pedig ott állt a körülötte támadt gyűrű közepén, a meglepetéstől kimeredt szemekkel, mozdulatlanná meredve…

A testvérek döbbent tekintete a tömegen át egymásba fúródott, miközben néhány előkelő máris hajbókolni kezdett az ifjú örökös előtt:

- Fényességes uram…

- Felséges herceg…

Mígnem a titkár az első döbbenet elmúltával emelt hangon a tömegre kiáltott:

- Uraim! Ahogy megadták a tiszteletet néhai urunknak éltében, úgy adják meg halálában is! Hallgassák meg a végakaratát!

Azok mintha elszégyellték volna magukat a dorgálásra. Az igazság azonban az volt, hogy Enim hiába folytatta a felolvasást, senki se figyelt már rá. A lényeg már elhangzott. Így miközben Enim al-Basira fennhangon olvasta a végrendelet pontjait egymás után, a nemesek lopva a két herceg felé pislogtak. A fiatalabbra azért, mert ő lett az örökös, az idősebbre pedig azért, mert mindenki úgy hitte, ő lesz, beleértve ebbe őt magát is. És kettőjükre azért, mert szinte szikrázott köztük a levegő a váratlan fordulat keltette feszültségtől.

Enim nem fordított rájuk figyelmet. Csak olvasta tovább a pontokat egymás után, sorban mind a tizennégyet. A jelenlevők szótlanul hallgatták uruk síron túli szavait. Majd a végére érve az emír Allah áldását és kegyelmét kérte mindenkire, és a testamentum szavai elhaltak. A titkár ezek után felpillantott az iratból:

- A záradékban a családtagoknak címzett üzenetek találhatóak, amelyeket néhai urunk akarata szerint csak a címzettekkel oszthatok meg. Ez volt Omar Al-Hafiz, Hatília emírjének végrendelete. Én úgy hiszem, szavai világosak és tiszták, akarata pedig mindenki számára érthető volt.

Enim nyugodt mozdulatokkal összetekerte a testamentumot, mintegy jelezvén, hogy a ceremónia véget ért.

Majd a jelenlevők gyűrűjén át egyenesen az ifjú örököshöz lépett, és kezét mellén keresztbetéve meghajolt előtte:

- Felséges herceg, ezennel felajánlom szolgálataimat. Kérem, rendelkezzék velem.

- Öhmm – felelte Aladdin bizonytalanul. – Hmm… nos…

Ahmed lehunyta a szemét. Ez nem volt túl biztató kezdet…

Aladdin azonban végül halkan, bizonytalanul így szólt:

- Hát… öhm… Farah hercegnő eltűnt a gyilkosság után. Talán nézzenek utána, merre menekülhetett.

Ahmed, a titkár és a teljes had erre a legteljesebb mértékben elképedt. A jelenlevők zöme még bele se gondolt, hogy ki volt a méregkeverő. És Aladdin nem hagyta őket felocsúdni, hanem folytatta:

- És ha kiderítették, küldjenek utána egy harmincfős csapatot, vegyék őrizetbe, és hozzák vissza Rahádba.

Mintha özönvíz zúdult volna a jelenlevők nyakába. Hiszen az emberek még ahhoz sem éreztek merszet magukban, hogy kimondják a nyilvánvalót, és ily súlyos váddal illessék Farah hercegnőt, így az újdonsült emír által kiadott elfogatási parancs egy homokvihar erejével taglózott le mindenkit, köztük a vezírt is.

Ahmed utólag nem tudta eldönteni, hogy mennyi ideig nehezedett a feszült csend a trónteremre. Percek vagy órák teltek el? Ő maga egy örökkévalóságnak érezte. Enim még mindig ott állt a herceg előtt, tágra nyílt szemekkel, mellén keresztbe tett karokkal…

Ahmed nem tudta, mi térítette magához. Csak annyi tudatosult benne, hogy valahogy ki kell zökkentenie Aladdint és Enimet a mozdulatlanságból. Mély levegőt vett, és a titkár mellé lépve maga is meghajolt az örökös előtt:

- Felséges herceg, hadd ajánljam fel én is a szolgálataimat. Kérem, engedje meg, hogy a titkár úr helyett én intézkedjem Farah hercegnőt illetően. Nekem katonaként több tapasztalatom van ilyesféle ügyekben.

Ahmed érezte, ahogy Enim megrezzen mellette, ahogy magához tért bénultságából. Aladdin közben habozva a vezírre pillantott, majd kurtán biccentett:

- Rendben. A titkár úr, ez esetben, kérem, csatlakozzon hozzám a lakosztályomban.

- Ahogy parancsolja.

A herceg félszeg biccentéssel búcsúzott a jelenlevőktől, majd ezt követően Enim társaságában távozott a teremből.