...És mintha csak a próféta szólt volna belőle, a következő percben feltűnt a folyosón a kaftánba öltözött titkár két szolgáló kíséretében. Egyértelmű volt, hogy a hírnök őt is az ágyából ugrasztotta ki…

A röpke bemutatkozás után feltárult a fogadószoba ajtaja. Amíg a szolgálók az odabenn található olajmécseseket gyújtották meg, a herceg a titkárral és Ahmeddel az asztalka melletti társalgóhoz lépett. A nő tetemére mindössze egy kurta pillantást vetve a férfi teteme mellé lépett. Majd a fejét enyhén elfordítva a kecses asztalkán levő tálcára pillantott. A cirádás aranytálcán két kupa és egy kancsó állt egymás mellett. A herceg pillantása még mindig azokra szegeződött, amikor feltette a kérdést:

- Méreg?

- Igen, felség – felelte a titkár.

- Tudják már, ki tette? – érkezett a következő kérdés.

- Még nem, felség.

Hosszasabb csend állt be a szobában. Ahmed a másik kettővel együtt szótlanul nézte a két testet a rózsaszín selyempárnák halma között. Korábban a helyzet miatt nem engedhette meg magának, hogy elérzékenyüljön. De most, a sejtelmes lámpások fényében, ahol a sötétség és az árnyak jótékonyan rejtették el az ő vonásait is a többiek elől, a tragédia súlya a maga teljes valójában érintette meg.

De már nem volt mit tenni. És miközben a vezír szemei halott barátjára, urára meredtek, nem vette észre, hogy már nem az ő Paradicsomba jutásáért, nem az ő lelki üdvéért imádkozik, nem a múltért, hanem… a jövőért. Azért, hogy legyen még elegendő erő öregedő csontjaiban ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson urának…

Borús gondolataiból a fiatal herceg halk, kurta kérdése rázta fel:

- Farah hercegnő merre van?

A csendes, szerény kérdés hidegzuhanyként érte a vezírt és a titkárt. Döbbenten bámultak egymásra a jótékony sötétben a két holttest fölött. Eddig egyiküknek se jutott eszébe Farah hercegnő…

- Ha jól tudom, a délután folyamán ő is megtekintette a testeket… Azóta nem láttam. Bizonyára visszavonult a lakosztályába mély gyászában – felelte a titkár tétován. Ahogy a herceg háta mögött összenézett Ahmeddel, látta elkerekedő, kétkedő tekintetén, hogy ő is ugyanarra gondol: létezik, hogy Farah hercegnő…? De nem, ez képtelenség. Már maga a gondolat is vérlázító felségsértés, hogy bárki ilyesféle váddal illesse az uralkodói család bármely tagját…

- Értem – felelte Aladdin csendesen.

Miközben Ahmed és Enim még mindig a szavai nyomán felmerülő kételyeikkel viaskodtak, a herceg figyelme újra atyja és mellette Sarifa hercegnő földi maradványaira terelődött. Tudta, mi történt. És az előzményekkel, a körülményekkel is tisztában volt. Nem, ő nem fogja engedni, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen…

Aladdin felemelte a kezét, és gyengéden lefogta apja üvegessé vált szemét:

- Nyugodj békében, atyám.

Lezárhatta volna a nő szemét is, mégsem tette. Nem pazarolt rá egyetlen pillantást sem többé.

- Mikor lesz a temetés? – fordult újra kísérőihez.

- Holnap délben – felelte a titkár – Azután, ha Mahir herceg is megérkezett és az előkelők is összegyűltek, mindenki jelenlétében felbontjuk a végrendeletet.

- Mahir mikorra várható?

- Mára, legkésőbb holnapra, reményeink szerint.

- Kérem, hogy engem is értesítsenek a pecsét feltörésének időpontjáról.

- Természetesen, felség. Ön nélkül el sem kezdjük – felelte döbbenten Ahmed vezír. Az ifjú arcán mintha zavar hullámzott volna végig. De egy szemrebbenésnyi idővel később már higgadt bólintással nyugtázta a választ.

Míg a herceg távozását követően Ahmed megtanakodta Enimmel az ügyet, hogy – kockáztatva Farah hercegnő jogos haragját a késői zavarásért – ellenőrzik ittlétét, hosszú perceket veszítettek. Mikor Farah hercegnő termei elé értek, épp akkor tárult fel a lakosztály ajtaja és lépett ki rajta az ifjú herceg. Bár észrevette őket, sem hozzájuk, sem a folyosón rá várakozó kísérőihez nem szólt. Némán fordult el, és - ajtó becsukásával nem is vesződve – a saját termei felé vette útját.

Miután alakja beleveszett a folyosó sötétjébe, Ahmed és Enim tétován lépett be a tárva hagyott ajtón.

A lakosztály üres volt.

...