Ahogy a palota folyosóján Aladdin herceg lakosztálya felé sietett, az aggodalomtól öklömnyivé szorult össze a gyomra. A lakosztály ajtaja előtt vagy tucatnyi testőr és gárdista csoportosult, a herceg testőrkapitánya pedig emelt hangon, nagy hévvel kiáltott az egyik érkező gárdistának:

- Mit mondott a palota őrparancsnoka?!

- Azt, hogy amennyiben a felséges emírtől parancsot kap, természetesen bármiben a rendelkezésükre áll, Karim kapitány úr.

- Ha parancsot kap tőle, mi? Hogy a jó édes…! – káromkodta el magát oly ízesen a fiatal herceg testőrkapitánya, hogy még Ahmed is elismeréssel adózott a szókincsének. A szóáradatot végül a gárdista szakította félbe nyugodt hangon:

- Én úgy tekintem, hogy ez megtörtént. Mondja, mire van szükségük, kapitány?

Az erre meglepetten fordult a gárdista felé, majd tárgyilagosan felelte:

- Útbaigazításra, hozzáférésre és erősítésre minden emberem mellé a palota teljes területén!

- Tőlem megkapják.

- És ki maga?

- Fezil ben-Abbasz, gárdistahadnagy – felelte az egyszerűen. A testőrkapitány kimérten bólintott:

- Karim kapitány, örvendek – majd odakiáltott az egyik várakozó emberének – Abu, menjetek vele! Kerítsétek elő azt az átkozott férget!

Míg Abu egy tucat másikkal és a gárdistahadnaggyal együtt elsietett, Ahmed sápadtan és lihegve lépett a testőrkapitányhoz:

- Ugye nem…? – kérdezte levegő után kapkodva. A kapitány tűnődve pillantott rá. Egyértelműen felismerte őt. És egyértelműen azt latolgatta, hogy mondjon-e neki bármit is.

Végül komoran biccentett:

- Jöjjön – felelte kurtán.