Mahir, az idősebb fiú, másnap reggel érkezett vissza Rahád kikötőjébe, onnan pedig egy órán belül a palotába.

Amikor Ahmed szemtől szembe találkozott vele, magában kénytelen volt igazat adni Enimnek a két fiúval kapcsolatban. Mahir csakugyan duzzadt az életenergiától: izmos testfelépítése, fatörzsszerű csontozata, megnyerő, jóképű arca minden porcikája ezt tükrözte. Amikor megszólalt, erős baritonja bezengte a palota folyosóit. Érkeztére a szolgálók felkapták a fejüket, és az előkelőkkel együtt tiszteletteljesen meghajoltak előtte, mosolyára pedig a szolgálólányok szégyenlősen sütötték le a szemüket.

Ahmed őt is elkísérte atyja holttestéhez. Mahir nem kérdezett semmit. Csak hosszasan nézte az élettelen testeket. Észrevette, hogy csak az emír szeme van lefogva és kegyeletteljesen lezárta Sarifa hercegnő szemét is.

Ahmed és Enim nem mozdult. Mahir szertartásosan letérdelt, majd fennhangon imádkozott atyja és Sarifa hercegnő Paradicsomba jutásáért. Erős, kellemes hangja betöltötte a tágas hálószobát, és kiszűrődött az udvarra, mintha csak a müezzin szólítaná imára a népeket.

Talán az éles napfény volt az oka, vagy a terem intim szférájához kevéssé illő fennkölt ima? Csak annyit tudott, hogy a gyász ez alkalommal nem érintette meg oly mélyen a lelkét, mint előző éjszaka, amikor a félhomályos szobában csupán az éj puha, süket csendje ölelte őket körbe.

Mahir herceg érkezését követően Enim alapos megfontolás után a pecséttörés időpontját a másnap délben kezdődő temetés utánra, délután háromra tűzte ki. Miután Ahmeddel megállapodtak ebben, a vezír úgy gondolta, hogy a két herceget személyesen tájékoztatja erről.

Mahir úgy reagált, mint ahogy az a helyzetében elvárható volt. Érdeklődve, izgatottságát fensőbbséges nyugalommal palástolva. Aladdinon azonban Ahmed még nyomokban sem tapasztalt izgalmat vagy lámpalázat. Az éppoly nyugodtan, már-már flegmán fogadta, mint tegnapi találkozásuk alkalmával. Ahmed akkor a végigvágtázott éjszaka miatt kieső alvással indokolta ezt. De a herceg az azóta eltelt órák alatt sem pótolta az elmaradt pihenést: fáradságtól karikás szemekkel, beesett arccal fogadta két testőre társaságában. És egy leheletnyivel sem volt közlékenyebb, mint korábban.

Amikor Ahmed belépett a lakosztályba, Aladdin az étkezőasztal mellett ült. Előtte az aznapi fogások sorakoztak: lepény, baklava, aszalt datolya és egyéb gyümölcsök minden mennyiségben, ő mégse fogyasztott belőlük.

Csak a majma. Merthogy a kismajom szégyenkezés nélkül szolgálta ki magát gazdája tányérjából. Aladdin herceg pedig, a vezír legnagyobb meglepetésére, ezt szó nélkül tűrte.

A fekete-rozsdabarna-fehér színekben pompázó majom nem zavartatta magát az érkező vezír láttán, vetett rá egy futó pillantást, majd tovább folytatta gazdája étkének dézsmálását.

A szobába érve Ahmed lábai gyökeret eresztettek. Az arab népeknél nem volt szokás az állatokkal ilyen megkülönböztetett módon bánni. Normális esetben a ház küszöbét se léphettek volna át, nemhogy a gazdájuk előtt egyenek, porcelánterítékből, egy hercegnek szánt étekből. Ennek ellenére ez az állat bizony pontosan ezt tette. És a herceg úgy bánt vele, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Pár percig eltartott, míg Aladdin észrevette a csodálkozó Ahmedet. Egy pillanatra érdeklődve meredt az ajtóban álló vezírre, majd halkan, szerényen köszöntötte:

- Ahmed vezír?

Az udvarias, csendes szavak megtették hatásukat, sikerült kizökkenteniük Ahmedet átmeneti zavarából. Kissé megrázta a fejét, majd beljebb lépett és a herceg intésére helyet foglalt az asztal mellett, miközben szeme sarkából bizalmatlanul méregette a vele szemben lakmározó állatot.

- Ne riadjon meg tőle. Ez csak egy cerkófmajom.

- Én ugyan nem ijedek meg egy ilyen… hm, állattól – dohogott Ahmed. Még a feltételezés is sértő volt számára. Aladdin pedig inkább a tárgyra tért – továbbra is halk, puritán hangon:

- Mi okból látogatott meg, Ahmed vezír?

- Nos… csak személyesen szerettem volna tájékoztatni, hogy urunk végrendeletének felolvasását ma délután három órára tűztük ki.

- Hol lesz?

- A trónteremben, természetesen. A nyilvánosság előtt zajlik majd, Hatília színe-java jelen lesz.

- Értem – bólintott komoly tekintettel Aladdin, egy pillanatra sem adva tanújelét annak, hogy izgulna a küszöbön álló esemény miatt. Teljesen hidegen hagyta – mintha inkább egyfajta kényszernek érezte volna…

- Még valami, Ahmed vezír? – kérdezte, mintegy jelezvén, hogy részéről lezárta a társalgást.

Ahmed elértette a herceg célzását, de valamiért nem akarózott ilyen hamar távoznia. Bosszúsan bámulta a vele szemben továbbra is jóízűen falatozó cerkófot. Amikor az egy újabb datolyát emelt el a herceg tányérjáról, kibukott a száján a kérdés:

- Ön nem éhes, felség?

- Majd később eszem – felelte az kiismerhetetlen nyugalommal, ugyanakkor egyfajta kamaszos félszegséggel.

- Hm. Azért ne hagyja mind ennek az állatnak! – morogta Ahmed, miközben lassan feltápászkodott.

Amaz nem felelt. Udvariasan elbúcsúzott Ahmedtől, majd kikísértette az egyik emberével.

Mielőtt becsukódott volna mögötte a lakosztály ajtaja, Ahmed még hallotta, ahogy Aladdin kiadja a parancsot egyik emberének:

- Abu, amint vége a formaságoknak, azonnal elhagyjuk Rahádot. Álljatok készen az indulásra…

Ahmed az ajtóból döbbenten fordult hátra. De mielőtt szólhatott volna, a lakosztály ajtaja tompa csattanással csukódott be mögötte.