Hajnali ötkor valaki engedély nélkül törte rá Ahmed vezírre a lakosztálya ajtaját. A legmélyebb álmából felébresztett vezír magában válogatott kínzásokat ötölt ki a galád számára, míg végül felfogta annak szavait:

- Vezírem! Megérkeztünk! Megtaláltam Aladdin herceget és már vissza is értünk!

- Mi? – ült fel ágyában a vezír. Az álom rögtön kiröppent a szeméből – Megtaláltad? És itt van?!

- Igen, uram.

- Hol?!

- Most tart az emír hálószobája felé!

- Be akar menni? De hát az le van zárva!

A küldönc nem felelt. Ahmed erre cifrán elkáromkodta magát, és gyorsan a ruhája után kapott, miközben sietősen hadarta:

- Keltsd fel Enim al-Basirát is! Mondd meg neki, hogy hozza a szoba kulcsát!

A futár futva távozott, Ahmed pedig derekára kötötte szablyáját, majd sietve elindult az emír hálóterméhez.

Az éjjeli folyosó teljesen kihalt volt. A falon lobogó olajlámpások mintha összemosták volna a fényt és az árnyakat. Ahogy Ahmed futott a folyosón, a kontúrok annyira elmosódottnak tűntek, hogy úgy érezte, mintha még mindig álmodna.

Amint befordult az utolsó kanyarban, megpillantotta a szoba előtt várakozó alakok sötét árnyképeit a szemben lévő falon. Hat embert látott, de lámpák fényében imbolygó körvonalakból nem tudta kivenni, melyikük lehet a herceg.

Aztán ahogy közelebb ért, kezdett megvilágosodni előtte a helyzet. Öt sötétzöld turbánú testőrt látott, és egy hatodik férfit, vagyis inkább fiút, aki a falat támasztotta a hálószoba ajtaja mellett.

Arcára árnyék vetült, így vonásait nem tudta kivenni. Termete megfelelt a titkár leírásának, valóban nyúlánk testalkattal rendelkezett. Ahogy kamaszos félszegséggel állt a falnak dőlve a szoba zárt ajtaja mellett az egyik fáklya alatt, úgy nézett ki, mint egy mondat nélküli felkiáltójel.

Ahmed a fiút meglátva lelassított. Miközben immár korához illő léptekkel folytatta útját a folyosón, akaratlanul is felötlött benne a kérdés: Valóban ő lenne az...?

Érkezésekor a fiatalember nem mozdult, nem figyelt fel rá. Az emberei ellenben rögvest feléje fordultak, amint láthatóvá vált a fáklyák lobogó fényében. Ahmed szótlan érdeklődésükre kihúzta magát, és rangjához illő méltósággal a fiú elé lépett:

- Felség, én Ahmed al-Rehvat, a fővárosi hatil hadsereg vezíre vagyok – hajolt meg előtte mellén keresztbe tett karokkal üdvözlésként. – Allahnak hála, hogy ilyen hamar megérkezett Rahádba.

A fiú felpillantott rá a padlóról. Színtelen hangon felelt neki:

- Nem tudom, mi köze atyám halálának Allahhoz.

Ahmed zavarba jött, nem ilyesféle választ várt. A herceg nem szólt többet, és nem is mozdult, szikár arcával közönyösen nézett a világba. A vezírben csupán ekkor tudatosult, hogy a fiú karjában egy nagy, alaktalan folt sötétlik.

Aztán a herceg mintha erőt vett volna magán, ellökte magát a vállával a faltól, mire a folt megmozdult és mire Ahmed észbe kapott volna, egy kis majom állt előtte a földön. Ahmed egy pillanatig döbbenten meredt rá. Az gazdája lábai mögé bújt, és onnan kandikált vissza a katonára.

A vezírt a herceg zökkentette ki ámulatából, amikor immár kiegyenesedve Ahmeddal szemben meglehetősen puritán módon köszöntötte:

- Aladdin al-Hafiz – mutatkozott be egyszerűen, egyenesen, feledve rangját, címét. Egyenrangúként, ami – ha lehet ezt így mondani – még inkább megdöbbentette a vezírt, aki kábulatában ismét meghajolt az ifjú herceg előtt. Alig egyenesedett ki, a fiatalember máris nekiszegezte a kérdést:

- Nem tudja, kinél van a szoba kulcsa?

Szavai alig voltak hallhatóak, Ahmed szinte biztosra vette, hogy a herceg távolabb álló kísérőihez már nem is jutottak el. Különös, már-már hátborzongató volt ez a puritán viselkedés egy ilyen magas rangú férfiútól.

- De – felelte a vezír, miután sikerült összeszednie magát - Enim al-Basiránál, a titkárnál. De talán holnap is megnézhetné…

- Most szeretném, ha már egész éjjel vágtáztam – felelte halkan, félszegen az ifjú. És mintha csak az ő kijelentését nyomatékosítaná, a kismajom egyetértően makogni kezdett. A viharedzett vezír újra csak zavarba jött. Még mindig nem sikerült napirendre térnie a majom felett, így a tény, hogy az újra emlékeztette őt létezésére, elegendő volt ahhoz, hogy ismét kibillenjen lelki egyensúlyából.

- Ahmed vezír? – zökkentette ki a herceg az érett harcost a majommal való szemezésből. Ahmed enyhén megrázta a fejét.

- Ez esetben nincs más, mint várni. Már küldettem érte – felelte – Hamarosan megérkezik a kulccsal együtt.

- Köszönöm – felelte a fiú.

...