Aladdin a lakosztályába érve elküldte testőreit, hogy négyszemközt beszélhessen Enimmel. Félszegen szegezte neki a kérdést a titkárnak:

- A teremben azt mondta, hogy a végrendelet fennmaradó része személyes üzenet a családtagok részére. Számomra is hagyott ilyet atyám?

- Természetesen, felség – húzta elő Enim egy biccentés kíséretében az említett levelet.

Aladdin elvette tőle, és szemöldökét ráncolva szorongatta a kezében.

- Számított rá, hogy kérem? – kérdezte halkan.

- Egyébként is kötelességem kézbesíteni. És igen, számítottam rá.

Az ifjú bizonytalan mozdulattal fordította meg a levelet, amin az állt: „Aladdin al-Hafiz részére”.

- Ön tudja, mi áll benne?

- Nem, felség. Néhai atyja egyedül írta meg a leveleket, miután tollba mondta nekem a testamentumát. Én csak annyit tettem, hogy a végrendelethez csatoltam őket.

- Kinek hagyott még atyám ilyesféle levelet?

- Mahir herceg, illetve Sarifa és Farah hercegnők részére.

Aladdin még mindig a pecséttel szemezett, mintha nem merné feltörni.

- Titkár úr, kérem, kézbesítse a féltestvéremnek a neki címzett levelet. És tudassa vele, hogy egy fél óra múlva meglátogatom. Szeretnék négyszemközt beszélni vele.

- Ahogy óhajtja.

- Kifelé menet szóljon az őröknek, hogy senki ne zavarjon – adta ki utolsó parancsát az ifjú emír. Enim engedelmesen meghajtotta a fejét, mielőtt távozott volna. Kifelé menet még látta, ahogy a herceg leült az ablak elé egy ülőpárnára. A majma, ami eddig valamerre az egyik asztal alatt heverészett, makogva mászott gazdájához. Aladdin szórakozottan simogatta meg a fejét, miközben a másik kezében tartott levéllel szemezett. Aztán nagy, elszánt sóhajjal hajtotta szét a levelet…

Mahir szótlanul fogadta öccse üzenetét. Amikor Enim a néhai herceg levelét említette, látható vonakodással bár, de átvette.

Enim távozta után ő is felbontotta a neki címzett levelet.

Amikor végzett a sorokkal, ökle szorosra zárult a papíron, szétroppantva a pecsétet. Majd az egyik illatosító mécseshez ment. A levelet a lángok fölé tartotta.

A viasz apró darabokban csepegett a levélről, egész addig, amíg a papír szürke hamuvá nem égett…

Aladdin kihajtogatta atyja üzenetét, majd mély levegőt véve olvasni kezdte:

„Fiam!

Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor már bizonyára tudomással bírsz végakaratomról.

Téged és kettőnk viszonyát ismerve úgy hiszem, meglepődtél döntésemen. Magadban most bizonyára kérdéseket teszel föl. És én magyarázat helyett csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom.

Az egyetlen, ami mentségemül szolgálhat az, hogy Szahil elvesztése nagyon mélyen megrázott. Talán elégtelen indoknak tartod ezt. Ha nekem magyaráznák ezzel a történteket, minden bizonnyal én is nevetségesnek érezném ezt az indokot. De te sosem szerettél úgy, mint én, így nem értheted. Talán soha nem is fogod megérteni.

Akárhogy is, belátom, hogy a gyász súlya alatt elhamarkodottan döntöttem veled kapcsolatban, és ezen döntésemet később sem vizsgáltam felül. Így eshetett meg az, ami évekkel később megtörtént.

Sarifa elbeszélése ébresztett rá, mekkora hibát követtem el. És most, ha csak elképzelem a helyzetedet az elmúlt években… A legkevesebb, amit mondhatok, hogy a veled kapcsolatos kétségeim mind egy szálig füstté váltak.

Tudom, hogy ennyi év után már nem sokat jelent egy egyszerű sajnálom. Talán semmit. Ezért is szeretném az irántad való bizalmam azzal kimutatni, hogy a legnagyobb kincsemet, az országot Rád bízom.

Kérlek, ne utasíts el. Hagyd meg a reményt számomra, hogy egyszer, talán, még elnyerhetem a bocsánatod. Fogadd el az örökséged - ha nem miattam, hát az országért. Tudom, hogy imádod minden porszemét – hát vigyázz rá.

Ölel:

Atyád”

Aladdin mélyet sóhajtott, amikor a levél végére ért. Mozdulatlanul meredt maga elé, majd tekintete másodjára is végigvándorolt a sorokon. Amikor végzett, tekintete a semmibe révedt, ki az ablakon, a végtelen kék égre.

A levél esetlenül hullt kezéből a lakosztály márványkövezetére…