A vezír fél óra múlva egy emelettel lejjebb, a folyosón szobrozott. Már tíz perce várt arra, hogy beszélhessen a titkárral.

Tisztában volt Enim al-Basira kilétével és jelentőségével. Az emír mindenkori titkáraként nemcsak hogy ő készített elő minden politikai tárgyalást, de ura távollétében ő intézkedett az országos politikai ügyekben. Mindenképpen olyan tényező volt, akivel most, az emír halálát követő zavaros időszakban számolnia kellett. És nem elhanyagolható módon talán ő volt az egyetlen, aki tisztában volt a helyzettel.

Szerencsére, úgy-ahogy ismerték egymást. Elvégre Enimet a ráháruló politikai ügyek intézése Rahádba, az ország fővárosába kötötte. És bár Ahmed a titkárral ellentétben nem a palotában lakott, de ő maga is rahádi lakos volt: egy hatalmas, kisebb palotának beillő háza és telke volt a város szélén. Bár nem nagyon akadt közös ügyük, de itt Rahádban óhatatlanul éppúgy összefutottak, mint a jobbára Tulában időző emírnél tett látogatásaik alkalmával. Ilyenkor Enim a politikai ügyek átbeszélése végett kereste fel az emírt a tengerparti városban, míg Ahmed egyszerűen csak rövid, néhány hetes, esetleg egy-másfél hónapos látogatást tett uránál. És adódott úgy egyszer-kétszer, hogy Enimmel együtt utaztak Rahádból Tulába, illetve vissza. Ezen utak során volt lehetőségük egymást megismerni.

Bár sosem beszéltek egymással annyit, hogy Ahmed nyugodt szívvel azt állíthassa, közelről ismeri a titkárt, de annyit elmondhatott, hogy annak ellenére, hogy az civil volt – ami a vezír szemében már önmagában bűnnel ért fel -, sikerült őszintén megkedvelnie, és úgy érezte, hogy ez az érzés kölcsönös. Nem értette, az miért várakoztatja meg.

Különösen, miután Enimnek is tisztában kell lennie vele, hogy ebben a helyzetben az ország központi hadseregének ereje, tekintélye döntő lehet. Márpedig ezt az erőt ennek a seregnek a vezíreként ő képviselte.

Amikor már negyed órája várt, felötlött benne, hogy talán nem kellett volna olyan kategorikus hangnemben üzennie a titkárnak. Elvégre a titkár nem az egyik beosztottja, hogy ilyen hangnemben utasítgassa. Sajnos azonban a mögötte lévő katonatiszti pálya során a vérévé vált a parancsolgatás – nyomott el egy sóhajt. Márpedig a titkárral szemben nem árt türtőztetnie magát. Vele együtt kell működnie. Ami nyilván nem lesz zökkenőmentes, még akkor sem, ha történetesen ugyanazok a céljaik…

Végül, húsz perc várakoztatás után kinyílt előtte Enim al-Basira lakosztályának ajtaja. Amikor belépett, egy szolga zengzetes hangon jelentette be őt:

- Ahmed al-Rehvat vezír…

- Köszönöm. Hagyjon magunkra! – intett a titkár.

Miközben a szolga csendesen betette az ajtót maga után, Ahmed néhány lépésnyi távolságból mérte fel a titkárt. Amikor magukra maradtak, az előrébb lépett:

- Légy üdvözölve, Ahmed! Gyere, foglalj helyet.

Ahmed leült a mutatott selyempárnára. Enim al-Basira nem vonult vissza az íróasztala mögé, hanem kávét töltött kettejüknek, majd maga is leült a vezírrel szemben.

Ahmed megnyugodott a szívélyes fogadtatás láttán. Az orrát jólesően csiklandozta a forró kávé illata. Ha korábban ajtóstul is rontott a házba, ez nem gördít akadályt az együttműködésük elébe.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak, Ahmed – nyitotta meg a beszélgetést barátságos hangnemben a titkár – De ez a haláleset… Az összes politikai szereplőt, a követeket, mindenkit tájékoztatni kell és mindezt azonnal, hiszen a temetésnek Allah törvényei szerint holnap délutánig meg kell lennie… Mindegy – legyintett végül -, nem akarlak ezzel untatni. Ha jól sejtem, te úgysem a hivatalos közlemények miatt jöttél.

- Valóban nem – bólintott Ahmed. Enim várakozóan pillantott rá, ő mégis mintha vonakodott volna rögtön a tárgyra térni:

- Hogy lesz a temetés meg a többi?

- A temetés holnap délben kezdődik. A végrendelet akkor kerül kinyilvánításra, amikor mindkét herceg itt lesz.

- Remélem, visszaérnek addigra – jegyezte meg Ahmed.

- Küldtem utánuk futárt – közölte Enim, majd elfelhősödő homlokkal fűzte hozzá: - Bár tartok tőle, Aladdint elég nehéz lesz megtalálniuk.

...