Hatília fővárosa, Rahád, lustán nyúlt el a nyári napfényben. Az északnyugatról karéjként ölelő hegyek védelmében a város úgy tért déli sziesztájára, akár egy hím oroszlán egy kiadós lakmározást követően. Aludt a Haval folyó kikötője, aludt a bazár és a város homokszínre vakolt, illetve fehérre meszelt házai mélyén aludt a bazár népe is: kereskedők és kézművesek, vásárlók, még a koldusok és tolvajok hada is a sikátorok mélyén. A szél sem rezdült. Csak a magaslatokból lezúduló patakok rótták útjukat unos-untalan, hogy Rahád szívében folyóvá egyesülve folytassák útjukat a tengerhez.

A Haval folyó kikötője körül elterülő város utcái egy falevél erezetéhez hasonlóan futottak fel a környező hegyekre. És ott, ahol az utcák a legmagasabbra hágtak a város fölé tornyosuló oromra, egy hatalmas, mégis karcsú, már-már gőgös épület nézett le a városra: a hatil emír rezidenciája.

A palota olyan mozdulatlan volt, mintha maga is délutáni sziesztáját töltötte volna: mintha a tikkasztó hőségtől bármiféle tevékenység elvégzése túl fárasztóvá vált volna a halandók számára. A szolgálók az épület falai közé húzódva tettették, hogy a munkájukat végzik, a magasabb rangúak pedig még azzal sem fáradtak, hogy ilyesmit színleljenek. Így a felső emeleteken mindenütt csend és nyugalom honolt.

Leszámítva az egyik fogadószobát a legfelső emeleten.

A déli fekvésű ablakoknak köszönhetően a helyiséget akadálytalanul árasztotta el a szikrázó napfény. A trópusi sugarak körbenyaldosták a keskeny ablakokat közrefogó márványoszlopokat, baljós árnyakkal övezve az oszlopfők gazdag kőfaragásait.

A bárhol másutt szívmelengető vakító nyári sugarak itt és most mégis valahogy furcsán ridegnek, élesnek tűntek, ahogy bevilágították a pazar társalgót: ahogy végigvándoroltak a kecses ébenfa asztalon és a körülöttük sorakozó selyem ülőpárnákon, ahogy visszatükröződtek az intarziás szekrény lakkos felületéről, ahogy végigcikáztak a képeken, majd ahogy végül megállapodtak a szobában tartózkodó alakokon.

Bár a háló intimitásához képest szinte tömegnek hatott a jelenlevő hat ember, mégse törték meg a szoba szféráját bárdolatlan beszéddel. Már nem.

Percek óta más se hallatszott, mint csendes pusmogás. Elnémultak már a korábbi sikolyok, elhaltak a döbbent kiáltások. Csak a halk, gyászos sugdolózás duruzsolt a teremben, ahogy a jelenlevők próbálták megemészteni a történteket.

Hirtelen határozott, kemény léptek hallatszottak a folyosó felől, minek hallatán még a korábbi csendes duruzsolás is elhalkult. Mindenki feszült, félelemmel terhes várakozással tekintett a folyosói ajtóra.

A következő pillanatban egy ötvenes évei közepén járó, erős termetű, kissé pocakos férfiú lépett be. Három kísérőjéhez hasonlóan fehér burnuszt viselt, széles, fekete övvel a derekán. Aranyveretes övéről is széles szablya lógott, amivel könnyűszerrel szelt volna ketté egy vágással akár egy lovat is. Amint belépett a hálószobába, három kísérőjét egy intéssel maga mögött hagyta, akik uruk néma utasítását egy kérdés nélkül követve álltak ki a folyosóra őrködni.

A férfinak őszbe vegyülő, drótszerű szakálla és bajsza híven jelezte tiszteletreméltó korát éppúgy, mint tekintélyes méretű - az embereiéhez képest legalább kétszer akkora, fekete ónixszal díszített - turbánja magas rangját. A hatalmáról mégis az árulkodott a leginkább, ahogy a busa szemöldök alól elővillanó tárgyilagos tekintet egy pillanat alatt felmérte a szobát a benne tartózkodókkal együtt.

A tekintélyes férfi kurtán jártatta körbe szúrós pillantását a jelenlevőkön, majd szemei szinte rögtön az asztal melletti élettelen testekre lendültek: az egyik oldalon egy selyemruhába burkolózó nő terült el félig az egyik párnán ülve, míg az asztal másik oldalán, kissé távolabb egy férfi teste nyúlt el a díszes szőnyegen. A vezír komor tekintettel lépett a férfihoz és a mellette ténykedő orvoshoz. Amikor megszólalt, ráncos arca és tisztes kora ellenére érces hangjából erő és hatalom sugárzott:

- Doktor úr? – vetette oda a kérdést acélos hangon a vékony alaknak anélkül, hogy ránézett volna. A keszeg, beesett arcú doktor szomorúan csóválta meg a fejét. Az érkező csak annyi időre pillantott a doktorra, hogy lássa a választ, majd tekintetét ismét az előtte elterülő testekre vetette.

- Már mindennek vége – mondta ki végül síri hangján az orvos. Az érkező férfi arcára zord, gyászos ráncok ültek ki:

- Vagy minden most kezdődik… - dörmögte az orra alá alig hallhatóan. A hálószobában tartózkodó öt szolga, ha hallotta is, hogy mondott valamit, nem mert rákérdezni. De még ha értették is volna a szavait, akkor sem érthették, mire gondolt.

A nagyhatalmú ember tekintete még mindig a mozdulatlan testekre szegeződött, amikor – rájuk sem nézve – kurtán a jelenlévőknek szegezte a kérdést:

- Szóltak már nekik?

Néhány másodpercnyi csönd után a palota intézője így felelt:

- Igen. Mindkettőjükhöz indítottunk küldöncöt…

A hadvezér válasz helyett újabb kérdést szegezett a szolgálónak:

- Mit tudsz, merre vannak, mikor érhetnek vissza Rahádba?

- A felséges Mahir herceg tegnap reggel hajózott el Tula felé. Utána küldtünk egy hírnököt. A felséges herceg jó esetben még ma visszaérhet – felelte a szolga alázatosan említve az idősebb fiú nevét. Majd egyszerűen fűzte hozzá: - A fiatal Aladdin valahol nyugaton kóborol, ki tudja, hol, vagy hogy mikor talál rá a hírnök.

A vezír vonásaiból semmit sem lehetett kiolvasni, ahogy a holttesteket vizslatta, sem ahogy folytatta a faggatózást:

- Ki indította el a küldöncöket?

- Urunk első titkára, Enim al-Basira.

- Itt van a palotában?

- Igen, vezír.

- Helyes. Akkor készíttessen elő nekem egy lakosztályt. Szóljanak a titkárnak, hogy egy fél óra múlva beszélni kívánok vele – sorolta az utasításait, majd a mellette várakozó őrparancsnokhoz fordult:

- Őrparancsnok úr, ha az orvos végzett, mindenki hagyja el a lakosztályt és zárják le. Az őrzését az én embereim fogják ellátni – parancsolta a vezír, majd tiszteletteljesen az orvos felé biccentett, és elhagyta a hálószobát.